Dunajszky Éva - Kinek a Szlovákiája ez?

2013. február 27. A jó öreg magyar kártya – pontosabban ez esetben kisebbségi kártya –, legyinthetnék fásultan Robert Fico szlovák miniszterelnök Túrócszentmártonban a Matica slovenská 150. évfordulójának tiszteletére tartott konferenciáján elhangzott kommunista kortesbeszédekre hajazó megnyilatkozásán ez esetben a mi címünkre. Az egyre növekvő munkanélküliséget bolygató kérdések nyilván kezdenek már kényelmetlenné válni a magát szociáldemokratának nevező párt elnökének. S mi a bevált recept ebben az országban évtizedek óta, ha valahol szorít a cipő? Előkapjuk a magyarkártyát, jól felhergeljük vele szlovák honfitársainkat, s máris megváltozik a közbeszéd központi témája – legalábbis pár napra, ami éppen elegendő idő arra, hogy átmenetileg egy-egy forró téma kihűljön, vagy legalább langyosabbá váljon. Ez esetben Robert Fico azonban túl messzire ment. Gyarló emberekként mi, köznapi emberek azt még csak-csak elengedtük a fülünk mellett, amikor politikai képviseletünket szapulta, mondván csak azok szítják a feszültséget, egyébként minden a legnagyobb rendben zajlik itt köznépi szinten. Valljuk be hősiesen: ha nemzetiségi politikusainkat kárhoztatták, nem túl sűrűn szorult ökölbe a felvidéki átlagmagyar munkás keze. Most azonban változott a képlet. Fico Szlovákia valamennyi szlováktól eltérő nemzetiségű polgárának kőkeményen tudtára adta, amit az Alkotmány eleddig is sejtetett: mármint, hogy másodrangú, mi több, mihaszna polgárok vagyunk ebben az országban. Nem is értem Ivan Gašparovič köztársasági elnök, hogyan is kérheti számon tőlünk, magyaroktól úton-útfélen az országgal szembeni lojalitást, ha Szlovákia miniszterelnöke kerek-perec kijelenti: a szlovák hazát nem elsősorban nekünk hozták létre. Ebben a mondatban csupán egyetlen idézőjelben értendő pozitívum van: egy szlovák politikai vezető végre hangosan és érthetően kimondta, amit szíve mélyén mindegyik gondol: megtűrnek ugyan, de nem látnak szívesen bennünket, nem szlovák nemzetiségűeket itt. Az, amit Fico mondott, szerintem kimeríti a gyűlöletbeszéd kategóriáját és egy multikulturális ország nemzeteinek egymás ellen hergelését. Fico mondatai szerint az itt élő más nemzetiségűektől, azaz magyaroktól, romáktól, ruszinoktól, németektől stb. „csak azt látni, hogy a kisebbségi jogokkal zsarolják az országot, és a kinyújott markukat tartják, de semmilyen kötelezettségük nincs az országgal szemben, s minimális náluk a polgári erény. S tendencia az is, hogy a kisebbségi problémákat tolják előtérbe az államalkotó nemzet rovására. Mintha Szlovákiában nem is élnének szlovákok.” És ennél a pontnál már nem szabad csupán fásultan legyintenünk. Súlyos szavak ezek, amelyek egyetlen egészségesen gondolkodó közép-európai vagy világpolgárt sem hagyhatnak hidegen. Robert Fico kormányfő azon kívül, hogy tudtára adta országnak-világnak, hogy Szlovákiában nemzetállamot épít, olyan vádakkal illette itt élő más nemzetiségűeket, amelyek azon túl, hogy mélységesen sértőek, egyáltalán nem használnak a békés egymás mellett élésnek. Én Szlovákiában élő más nemzetiségűként kikérem magamnak, hogy Robert Fico azt állítsa rólam, hogy csak a markomat nyújtogatom, és nem teljesítem a kötelességem. Öntudatos polgárként tisztában vagyok azzal, hogy a jogaim megilletnek engem kunyerálás nélkül is. Ha az engem megillető jogokat kérnem kell, az nem az én hibám, mégcsak nem is az én szégyenem, hanem Robert Ficóé. Azzal meg világéletemben tisztában voltam, hogy mik az állammal szembeni kötelességeim, s ezt nem az állambácsitól mégcsak nem is Robert Ficótól tanultam meg, hanem magyar apámtól, magyar anyámtól meg a magyar tanítóimtól annak idején. Semmivel sem érzem magam kisebbrendűnek vagy kevesebbnek bármelyik szlovák honfitársamtól, s nem hiszem, hogy kötelességeimet rosszabbul teljesíteném, mint akármelyik itt élő szlovák, vagy akár Robert Fico maga. Sokan úgy gondolták – vagy talán abban reménykedtek – hogy ez a Fico nem az a Fico, aki az előző kormányzása idején volt. A kormányfő ideig-óráig megpróbálta szebbik arcát mutatni befelé és kívülre, Európa, sőt még a nem igazánk kedvenc Magyarország felé is. Vannak, akik el is csábultak ettől, még odaát is. De a józanabbak csendben vártak, várták a megvilágosodást, ami be is következett és Robert Fico újra megvillantotta sátáni mosolyát. Dunajszky Éva. www.felvidek.ma

KESZI SÁNDOR Életforgók I-II.

A Komárom megyei Naszvad község Trianon után Csehszlovákiához került, itt született a szerzõ 1930-ban. Nyelvésznek tanult. Mindjárt könyveelején megismertet szülõföldje dialektusának sajátosságaival, s a továbbiakban következetesen ebben a palóc nyelvjárásban beszélteti a család tagjait, a szomszédokat, s ezekkel (meg az ízes ragadványnevekkel stb.) teremti meg a maga filológiai couleur locale-ját. Alig néhány lapnyi bevezetõ után belemeríti az olvasót a két-három esztendõs falusi gyerekek életébe. Nem véletlen, hogy a legkorábbi alapemlék itt az ubony, ez a szoknyaszerû, hátulgombolós (s ezzel minden ekkori fiziológiai probléma automatikus megoldását magában hordó) ruhadarab. A „cselekmény” olvasmányos, fél-, egyoldalas fejezetkék révén gördül tova. (Kár, hogy címeiket nem látjuk viszont egy, akár az egyes kötetek végén közölt tartalomjegyzékben.) Közülük egyesek a jellemfejlõdés apró lépéseit rögzítik, mások a legjobb néprajzi hagyományokat folytatják úgy, ahogyan Keszi Sándor bámulatos memóriájába belepecsételõdött az ottani és akkori tárgyi élet ezernyi fontos aprósága. Ezekre a gazdagon dokumentált részletekre csupán nagyon szelektív felsorolással lehet utalni : a ház berendezésének szinte fotográfusi pontosságú leírására, a kiskert rendjére, a részarató munka meg a cséplések arrafelé honos megszervezésére és így tovább. (A gõzgép felrobbanásáról, amit pedig apjától hallott, szinte a szemtanú éles részmegfigyeléseit osztja meg velünk.) Már saját vizuális emlékei nyomán meséli el – helyenként csaknem egy kézikönyv szakszerûségével – a „fecskerakott” házak felhúzását, a kútépítést, a lópatkolást. Megismerjük a gyerekek akkori játékait, a sivár hétköznapokba némi változatosságot hozó naptári ünnepeket, meg a sajátos lakodalmi szokásokat. A múlt ködébe süllyedt fejezetként éled fel az elemi iskolai tanulás, benne az ülésrend, a reggelire fokhagymával kent pirított kenyér, a fegyelmet tartó (fenekest, tenyerest, körmöst „mérõ”) nádpálca, a társadalmi különbségek elsõ, kézzel tapintható megnyilatkozásai. A kétnyelvû bizonyítvány lapjai a jegyeken túlmenõen is sok mindenrõl árulkodnak. Valamennyi tanítóról fényképekkel kiegészített szóbeli képet ad. És hogyan is maradhatna ki az életbõl a foci meg a fúvószenekarban muzsikálás öröme? Aszerény gasztronómiai fejezetkék arról adnak hírt, hogy az édesanya találékonysága révén az általános szegénység közepette is mindig akadtak olyan finomságok, mint a káposztás béles, a kõtt kalács olajjal sütve, az olajos bréván. A gyerek szemével fokozatosan kitárul elõttünk a „nagyok” világa: a szomszédok általános, meg szûkebb értelmû erkölcseivel, a legényvirtusból fakadó szurkálások, a távoli város lábtörés révén megismert kórháza, a „magyarok alatt” bevezetett s már a háború levegõjét lehelõ levente-foglalkozások. És be-betör a közelmúlt történelem: a nagyapa felidézi az elsõ világháborút, az orosz polgárháború borzalmait, 1919 és a Horthy-világ emlékképeit. Látjuk, amint a nagyobbacska, serdülõ gyerek már a komolyabb ház körüli munkákba szilvaõrzés meg lekvárfõzés, tuskóhasogatás, kendertilolás) is bekapcsolódik, és fokozatosan belelát a felnõttek egymás közötti viszonyaiba is, legyenek azok a tulajdonnal, a munkával vagy éppen a szexualitással kapcsolatosak. A„mi legyek?” ekkortájt felmerülõ nagy kérdése azzal a keserû evidenciával zárul, hogy továbbtanulni úgyse tud, hiszen a polgáriba vagy gimnáziumba beadott falubéli gyerekek – hosszú idõ tapasztalata szerint – átlag évi egy hold földet „tanulnak el”. (S nekik összesen csak 3,5 holdjuk volt.) Marad tehát a napszámba járás. S jön a mindenki feje fölött fenyegetõ vész, a már dörgésével odaérõ háború, a nyilasok hatalomra jutása, apja bevonulási viszontagságai, német katonák kvártélyozása a házban, saját bunkerépítés, puskarejtegetés, letartóztatás – s a csodaszerû megmenekülés a majdnem biztos kivégzéstõl. Mindez a friss élmény felelevenítésével, mintha tegnapi eseményt mesélne. Hogy az 1945-ös hatalomváltás szinte fájdalommentesen érinti a családot, hogy apja is hamarosan hazaér, mindez már nem képes visszahozni a harmincas évek szegénységében is stabil életformáját, mert hamarosan vége szakad a család naszvadi korszakának. Eljön 1947, amikor a népek feje fölött megkötött „egyezség” szerint erõszakkal kitelepítik a falu lakosságának 3/4-ét. Az 5800 lakosból Csehország távoli megyéibe deportálnak 1100-at, 3300 lelket pedig (ez 585 család) Magyarországra, 35 faluba szétszórva telepítenek át. Ennek krónikája is egyszerre frissen riportszerû, s mint a könyv többi fejezetében, korabeli feljegyzésekbõl vett, vagy levéltári kutatásokból nyert pontos számadatokra épül. A II. kötet elsõ fele ad számot arról, hogyan próbál megkapaszkodni a néhány naszvadi család a szigetvári járás azelõtt soha nem hallott nevû kis falujában, Boldogasszonyfán. Betelepedésük a nagy politikai láncreakció része: amikor odaérkeznek a számukra kijelölt házhoz, a sváb tulajdonost éppen akkor kergetik ki onnan. A friss szem még rögzíti a számára új mozzanatokat: a klumpahordást, a sváb népviseletet, a májusfa állítást, a helyi fiatalok szokatlanul szabados erkölcseit, a gabona és szõlõtermesztés sajátos itteni vonásait. Acsaládban hamarosan megszületik az elsõ itteni gyermek, amibõl mindenki azt a bölcsességet szûri le, hogy „Nem lesz visszatérés Naszvadra!” Ám hamarosan megcsapja õket a mezõgazdaság szétrázásának elõszele. Már nemzeti zászlók alatt adják be a kicsépelt búzát. Állami ellenõr keresia zsizsikes gabonát. S az egyik fejezetcím ilyen keserû konkluziót idéz: „A földmûvelésbõl nem lehet megélni.” A fiatalok belekóstolnak a falusi ifjúsági mozgalomba. Mindkét testvér a foldmuvesszövetkezetnél helyezkedik el. Sándor egy ideig ott lesz ügyvezetõ elnök, apját pedig a falu tanácselnöki teendõivel bízzák meg. Ezzel a család már egészen más szociális státusba kerül. A szerzõt katonai akadémiára hívják tanulni, ám ott legnagyobb meglepetésére „politikailag megbízhatatlannak” nyilvánítják, mivel Csehszlovákiából telepítették át. Az induló szakérettségi tanfolyamra jelentkezik, s váratlan, csak az akkori helyzet furcsa logikájából következõ döntés értelmében enélkül is felveszik egyetemre, tanári szakra. Innen kezdve már egészen új történet kezdõdik. Az érettségizett (de legalább egyéves szakérettségi tanfolyamot végzett) társaival szinte éjjel- nappali versenyfutásban, s mégis csupán araszolgatva hozza be végzetesnek tûnõ lemaradását. Ennek, valamint a remélhetõleg közelesen olvasható második résznek a recenzálása már egy másik társadalmi közeg érdeklõdésére számot tartó lapba, a Szegedi Egyetembe való. Befejezésül tegyük hozzá: egy mutató megemelte volna a könyv gyakorlati használhatóságát, talán nem is az itt szereplõ neveké (ezek teljességre törõ felsorolása túlságosan felduzzasztotta volna), hanem a benne foglalt legérdekesebb ismeretek és leírások összegzéseié a megfelelõ lapszámokkal. (Bába Kiadó, Szeged, 2005.) Fenyvesi István