2013/02/09

KESZI SÁNDOR Életforgók I-II.

A Komárom megyei Naszvad község Trianon után Csehszlovákiához került, itt született a szerzõ 1930-ban. Nyelvésznek tanult. Mindjárt könyveelején megismertet szülõföldje dialektusának sajátosságaival, s a továbbiakban következetesen ebben a palóc nyelvjárásban beszélteti a család tagjait, a szomszédokat, s ezekkel (meg az ízes ragadványnevekkel stb.) teremti meg a maga filológiai couleur locale-ját. Alig néhány lapnyi bevezetõ után belemeríti az olvasót a két-három esztendõs falusi gyerekek életébe. Nem véletlen, hogy a legkorábbi alapemlék itt az ubony, ez a szoknyaszerû, hátulgombolós (s ezzel minden ekkori fiziológiai probléma automatikus megoldását magában hordó) ruhadarab. A „cselekmény” olvasmányos, fél-, egyoldalas fejezetkék révén gördül tova. (Kár, hogy címeiket nem látjuk viszont egy, akár az egyes kötetek végén közölt tartalomjegyzékben.) Közülük egyesek a jellemfejlõdés apró lépéseit rögzítik, mások a legjobb néprajzi hagyományokat folytatják úgy, ahogyan Keszi Sándor bámulatos memóriájába belepecsételõdött az ottani és akkori tárgyi élet ezernyi fontos aprósága. Ezekre a gazdagon dokumentált részletekre csupán nagyon szelektív felsorolással lehet utalni : a ház berendezésének szinte fotográfusi pontosságú leírására, a kiskert rendjére, a részarató munka meg a cséplések arrafelé honos megszervezésére és így tovább. (A gõzgép felrobbanásáról, amit pedig apjától hallott, szinte a szemtanú éles részmegfigyeléseit osztja meg velünk.) Már saját vizuális emlékei nyomán meséli el – helyenként csaknem egy kézikönyv szakszerûségével – a „fecskerakott” házak felhúzását, a kútépítést, a lópatkolást. Megismerjük a gyerekek akkori játékait, a sivár hétköznapokba némi változatosságot hozó naptári ünnepeket, meg a sajátos lakodalmi szokásokat. A múlt ködébe süllyedt fejezetként éled fel az elemi iskolai tanulás, benne az ülésrend, a reggelire fokhagymával kent pirított kenyér, a fegyelmet tartó (fenekest, tenyerest, körmöst „mérõ”) nádpálca, a társadalmi különbségek elsõ, kézzel tapintható megnyilatkozásai. A kétnyelvû bizonyítvány lapjai a jegyeken túlmenõen is sok mindenrõl árulkodnak. Valamennyi tanítóról fényképekkel kiegészített szóbeli képet ad. És hogyan is maradhatna ki az életbõl a foci meg a fúvószenekarban muzsikálás öröme? Aszerény gasztronómiai fejezetkék arról adnak hírt, hogy az édesanya találékonysága révén az általános szegénység közepette is mindig akadtak olyan finomságok, mint a káposztás béles, a kõtt kalács olajjal sütve, az olajos bréván. A gyerek szemével fokozatosan kitárul elõttünk a „nagyok” világa: a szomszédok általános, meg szûkebb értelmû erkölcseivel, a legényvirtusból fakadó szurkálások, a távoli város lábtörés révén megismert kórháza, a „magyarok alatt” bevezetett s már a háború levegõjét lehelõ levente-foglalkozások. És be-betör a közelmúlt történelem: a nagyapa felidézi az elsõ világháborút, az orosz polgárháború borzalmait, 1919 és a Horthy-világ emlékképeit. Látjuk, amint a nagyobbacska, serdülõ gyerek már a komolyabb ház körüli munkákba szilvaõrzés meg lekvárfõzés, tuskóhasogatás, kendertilolás) is bekapcsolódik, és fokozatosan belelát a felnõttek egymás közötti viszonyaiba is, legyenek azok a tulajdonnal, a munkával vagy éppen a szexualitással kapcsolatosak. A„mi legyek?” ekkortájt felmerülõ nagy kérdése azzal a keserû evidenciával zárul, hogy továbbtanulni úgyse tud, hiszen a polgáriba vagy gimnáziumba beadott falubéli gyerekek – hosszú idõ tapasztalata szerint – átlag évi egy hold földet „tanulnak el”. (S nekik összesen csak 3,5 holdjuk volt.) Marad tehát a napszámba járás. S jön a mindenki feje fölött fenyegetõ vész, a már dörgésével odaérõ háború, a nyilasok hatalomra jutása, apja bevonulási viszontagságai, német katonák kvártélyozása a házban, saját bunkerépítés, puskarejtegetés, letartóztatás – s a csodaszerû megmenekülés a majdnem biztos kivégzéstõl. Mindez a friss élmény felelevenítésével, mintha tegnapi eseményt mesélne. Hogy az 1945-ös hatalomváltás szinte fájdalommentesen érinti a családot, hogy apja is hamarosan hazaér, mindez már nem képes visszahozni a harmincas évek szegénységében is stabil életformáját, mert hamarosan vége szakad a család naszvadi korszakának. Eljön 1947, amikor a népek feje fölött megkötött „egyezség” szerint erõszakkal kitelepítik a falu lakosságának 3/4-ét. Az 5800 lakosból Csehország távoli megyéibe deportálnak 1100-at, 3300 lelket pedig (ez 585 család) Magyarországra, 35 faluba szétszórva telepítenek át. Ennek krónikája is egyszerre frissen riportszerû, s mint a könyv többi fejezetében, korabeli feljegyzésekbõl vett, vagy levéltári kutatásokból nyert pontos számadatokra épül. A II. kötet elsõ fele ad számot arról, hogyan próbál megkapaszkodni a néhány naszvadi család a szigetvári járás azelõtt soha nem hallott nevû kis falujában, Boldogasszonyfán. Betelepedésük a nagy politikai láncreakció része: amikor odaérkeznek a számukra kijelölt házhoz, a sváb tulajdonost éppen akkor kergetik ki onnan. A friss szem még rögzíti a számára új mozzanatokat: a klumpahordást, a sváb népviseletet, a májusfa állítást, a helyi fiatalok szokatlanul szabados erkölcseit, a gabona és szõlõtermesztés sajátos itteni vonásait. Acsaládban hamarosan megszületik az elsõ itteni gyermek, amibõl mindenki azt a bölcsességet szûri le, hogy „Nem lesz visszatérés Naszvadra!” Ám hamarosan megcsapja õket a mezõgazdaság szétrázásának elõszele. Már nemzeti zászlók alatt adják be a kicsépelt búzát. Állami ellenõr keresia zsizsikes gabonát. S az egyik fejezetcím ilyen keserû konkluziót idéz: „A földmûvelésbõl nem lehet megélni.” A fiatalok belekóstolnak a falusi ifjúsági mozgalomba. Mindkét testvér a foldmuvesszövetkezetnél helyezkedik el. Sándor egy ideig ott lesz ügyvezetõ elnök, apját pedig a falu tanácselnöki teendõivel bízzák meg. Ezzel a család már egészen más szociális státusba kerül. A szerzõt katonai akadémiára hívják tanulni, ám ott legnagyobb meglepetésére „politikailag megbízhatatlannak” nyilvánítják, mivel Csehszlovákiából telepítették át. Az induló szakérettségi tanfolyamra jelentkezik, s váratlan, csak az akkori helyzet furcsa logikájából következõ döntés értelmében enélkül is felveszik egyetemre, tanári szakra. Innen kezdve már egészen új történet kezdõdik. Az érettségizett (de legalább egyéves szakérettségi tanfolyamot végzett) társaival szinte éjjel- nappali versenyfutásban, s mégis csupán araszolgatva hozza be végzetesnek tûnõ lemaradását. Ennek, valamint a remélhetõleg közelesen olvasható második résznek a recenzálása már egy másik társadalmi közeg érdeklõdésére számot tartó lapba, a Szegedi Egyetembe való. Befejezésül tegyük hozzá: egy mutató megemelte volna a könyv gyakorlati használhatóságát, talán nem is az itt szereplõ neveké (ezek teljességre törõ felsorolása túlságosan felduzzasztotta volna), hanem a benne foglalt legérdekesebb ismeretek és leírások összegzéseié a megfelelõ lapszámokkal. (Bába Kiadó, Szeged, 2005.) Fenyvesi István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése