2013/02/27

Dunajszky Éva - Kinek a Szlovákiája ez?

2013. február 27. A jó öreg magyar kártya – pontosabban ez esetben kisebbségi kártya –, legyinthetnék fásultan Robert Fico szlovák miniszterelnök Túrócszentmártonban a Matica slovenská 150. évfordulójának tiszteletére tartott konferenciáján elhangzott kommunista kortesbeszédekre hajazó megnyilatkozásán ez esetben a mi címünkre. Az egyre növekvő munkanélküliséget bolygató kérdések nyilván kezdenek már kényelmetlenné válni a magát szociáldemokratának nevező párt elnökének. S mi a bevált recept ebben az országban évtizedek óta, ha valahol szorít a cipő? Előkapjuk a magyarkártyát, jól felhergeljük vele szlovák honfitársainkat, s máris megváltozik a közbeszéd központi témája – legalábbis pár napra, ami éppen elegendő idő arra, hogy átmenetileg egy-egy forró téma kihűljön, vagy legalább langyosabbá váljon. Ez esetben Robert Fico azonban túl messzire ment. Gyarló emberekként mi, köznapi emberek azt még csak-csak elengedtük a fülünk mellett, amikor politikai képviseletünket szapulta, mondván csak azok szítják a feszültséget, egyébként minden a legnagyobb rendben zajlik itt köznépi szinten. Valljuk be hősiesen: ha nemzetiségi politikusainkat kárhoztatták, nem túl sűrűn szorult ökölbe a felvidéki átlagmagyar munkás keze. Most azonban változott a képlet. Fico Szlovákia valamennyi szlováktól eltérő nemzetiségű polgárának kőkeményen tudtára adta, amit az Alkotmány eleddig is sejtetett: mármint, hogy másodrangú, mi több, mihaszna polgárok vagyunk ebben az országban. Nem is értem Ivan Gašparovič köztársasági elnök, hogyan is kérheti számon tőlünk, magyaroktól úton-útfélen az országgal szembeni lojalitást, ha Szlovákia miniszterelnöke kerek-perec kijelenti: a szlovák hazát nem elsősorban nekünk hozták létre. Ebben a mondatban csupán egyetlen idézőjelben értendő pozitívum van: egy szlovák politikai vezető végre hangosan és érthetően kimondta, amit szíve mélyén mindegyik gondol: megtűrnek ugyan, de nem látnak szívesen bennünket, nem szlovák nemzetiségűeket itt. Az, amit Fico mondott, szerintem kimeríti a gyűlöletbeszéd kategóriáját és egy multikulturális ország nemzeteinek egymás ellen hergelését. Fico mondatai szerint az itt élő más nemzetiségűektől, azaz magyaroktól, romáktól, ruszinoktól, németektől stb. „csak azt látni, hogy a kisebbségi jogokkal zsarolják az országot, és a kinyújott markukat tartják, de semmilyen kötelezettségük nincs az országgal szemben, s minimális náluk a polgári erény. S tendencia az is, hogy a kisebbségi problémákat tolják előtérbe az államalkotó nemzet rovására. Mintha Szlovákiában nem is élnének szlovákok.” És ennél a pontnál már nem szabad csupán fásultan legyintenünk. Súlyos szavak ezek, amelyek egyetlen egészségesen gondolkodó közép-európai vagy világpolgárt sem hagyhatnak hidegen. Robert Fico kormányfő azon kívül, hogy tudtára adta országnak-világnak, hogy Szlovákiában nemzetállamot épít, olyan vádakkal illette itt élő más nemzetiségűeket, amelyek azon túl, hogy mélységesen sértőek, egyáltalán nem használnak a békés egymás mellett élésnek. Én Szlovákiában élő más nemzetiségűként kikérem magamnak, hogy Robert Fico azt állítsa rólam, hogy csak a markomat nyújtogatom, és nem teljesítem a kötelességem. Öntudatos polgárként tisztában vagyok azzal, hogy a jogaim megilletnek engem kunyerálás nélkül is. Ha az engem megillető jogokat kérnem kell, az nem az én hibám, mégcsak nem is az én szégyenem, hanem Robert Ficóé. Azzal meg világéletemben tisztában voltam, hogy mik az állammal szembeni kötelességeim, s ezt nem az állambácsitól mégcsak nem is Robert Ficótól tanultam meg, hanem magyar apámtól, magyar anyámtól meg a magyar tanítóimtól annak idején. Semmivel sem érzem magam kisebbrendűnek vagy kevesebbnek bármelyik szlovák honfitársamtól, s nem hiszem, hogy kötelességeimet rosszabbul teljesíteném, mint akármelyik itt élő szlovák, vagy akár Robert Fico maga. Sokan úgy gondolták – vagy talán abban reménykedtek – hogy ez a Fico nem az a Fico, aki az előző kormányzása idején volt. A kormányfő ideig-óráig megpróbálta szebbik arcát mutatni befelé és kívülre, Európa, sőt még a nem igazánk kedvenc Magyarország felé is. Vannak, akik el is csábultak ettől, még odaát is. De a józanabbak csendben vártak, várták a megvilágosodást, ami be is következett és Robert Fico újra megvillantotta sátáni mosolyát. Dunajszky Éva. www.felvidek.ma

2013/02/09

KESZI SÁNDOR Életforgók I-II.

A Komárom megyei Naszvad község Trianon után Csehszlovákiához került, itt született a szerzõ 1930-ban. Nyelvésznek tanult. Mindjárt könyveelején megismertet szülõföldje dialektusának sajátosságaival, s a továbbiakban következetesen ebben a palóc nyelvjárásban beszélteti a család tagjait, a szomszédokat, s ezekkel (meg az ízes ragadványnevekkel stb.) teremti meg a maga filológiai couleur locale-ját. Alig néhány lapnyi bevezetõ után belemeríti az olvasót a két-három esztendõs falusi gyerekek életébe. Nem véletlen, hogy a legkorábbi alapemlék itt az ubony, ez a szoknyaszerû, hátulgombolós (s ezzel minden ekkori fiziológiai probléma automatikus megoldását magában hordó) ruhadarab. A „cselekmény” olvasmányos, fél-, egyoldalas fejezetkék révén gördül tova. (Kár, hogy címeiket nem látjuk viszont egy, akár az egyes kötetek végén közölt tartalomjegyzékben.) Közülük egyesek a jellemfejlõdés apró lépéseit rögzítik, mások a legjobb néprajzi hagyományokat folytatják úgy, ahogyan Keszi Sándor bámulatos memóriájába belepecsételõdött az ottani és akkori tárgyi élet ezernyi fontos aprósága. Ezekre a gazdagon dokumentált részletekre csupán nagyon szelektív felsorolással lehet utalni : a ház berendezésének szinte fotográfusi pontosságú leírására, a kiskert rendjére, a részarató munka meg a cséplések arrafelé honos megszervezésére és így tovább. (A gõzgép felrobbanásáról, amit pedig apjától hallott, szinte a szemtanú éles részmegfigyeléseit osztja meg velünk.) Már saját vizuális emlékei nyomán meséli el – helyenként csaknem egy kézikönyv szakszerûségével – a „fecskerakott” házak felhúzását, a kútépítést, a lópatkolást. Megismerjük a gyerekek akkori játékait, a sivár hétköznapokba némi változatosságot hozó naptári ünnepeket, meg a sajátos lakodalmi szokásokat. A múlt ködébe süllyedt fejezetként éled fel az elemi iskolai tanulás, benne az ülésrend, a reggelire fokhagymával kent pirított kenyér, a fegyelmet tartó (fenekest, tenyerest, körmöst „mérõ”) nádpálca, a társadalmi különbségek elsõ, kézzel tapintható megnyilatkozásai. A kétnyelvû bizonyítvány lapjai a jegyeken túlmenõen is sok mindenrõl árulkodnak. Valamennyi tanítóról fényképekkel kiegészített szóbeli képet ad. És hogyan is maradhatna ki az életbõl a foci meg a fúvószenekarban muzsikálás öröme? Aszerény gasztronómiai fejezetkék arról adnak hírt, hogy az édesanya találékonysága révén az általános szegénység közepette is mindig akadtak olyan finomságok, mint a káposztás béles, a kõtt kalács olajjal sütve, az olajos bréván. A gyerek szemével fokozatosan kitárul elõttünk a „nagyok” világa: a szomszédok általános, meg szûkebb értelmû erkölcseivel, a legényvirtusból fakadó szurkálások, a távoli város lábtörés révén megismert kórháza, a „magyarok alatt” bevezetett s már a háború levegõjét lehelõ levente-foglalkozások. És be-betör a közelmúlt történelem: a nagyapa felidézi az elsõ világháborút, az orosz polgárháború borzalmait, 1919 és a Horthy-világ emlékképeit. Látjuk, amint a nagyobbacska, serdülõ gyerek már a komolyabb ház körüli munkákba szilvaõrzés meg lekvárfõzés, tuskóhasogatás, kendertilolás) is bekapcsolódik, és fokozatosan belelát a felnõttek egymás közötti viszonyaiba is, legyenek azok a tulajdonnal, a munkával vagy éppen a szexualitással kapcsolatosak. A„mi legyek?” ekkortájt felmerülõ nagy kérdése azzal a keserû evidenciával zárul, hogy továbbtanulni úgyse tud, hiszen a polgáriba vagy gimnáziumba beadott falubéli gyerekek – hosszú idõ tapasztalata szerint – átlag évi egy hold földet „tanulnak el”. (S nekik összesen csak 3,5 holdjuk volt.) Marad tehát a napszámba járás. S jön a mindenki feje fölött fenyegetõ vész, a már dörgésével odaérõ háború, a nyilasok hatalomra jutása, apja bevonulási viszontagságai, német katonák kvártélyozása a házban, saját bunkerépítés, puskarejtegetés, letartóztatás – s a csodaszerû megmenekülés a majdnem biztos kivégzéstõl. Mindez a friss élmény felelevenítésével, mintha tegnapi eseményt mesélne. Hogy az 1945-ös hatalomváltás szinte fájdalommentesen érinti a családot, hogy apja is hamarosan hazaér, mindez már nem képes visszahozni a harmincas évek szegénységében is stabil életformáját, mert hamarosan vége szakad a család naszvadi korszakának. Eljön 1947, amikor a népek feje fölött megkötött „egyezség” szerint erõszakkal kitelepítik a falu lakosságának 3/4-ét. Az 5800 lakosból Csehország távoli megyéibe deportálnak 1100-at, 3300 lelket pedig (ez 585 család) Magyarországra, 35 faluba szétszórva telepítenek át. Ennek krónikája is egyszerre frissen riportszerû, s mint a könyv többi fejezetében, korabeli feljegyzésekbõl vett, vagy levéltári kutatásokból nyert pontos számadatokra épül. A II. kötet elsõ fele ad számot arról, hogyan próbál megkapaszkodni a néhány naszvadi család a szigetvári járás azelõtt soha nem hallott nevû kis falujában, Boldogasszonyfán. Betelepedésük a nagy politikai láncreakció része: amikor odaérkeznek a számukra kijelölt házhoz, a sváb tulajdonost éppen akkor kergetik ki onnan. A friss szem még rögzíti a számára új mozzanatokat: a klumpahordást, a sváb népviseletet, a májusfa állítást, a helyi fiatalok szokatlanul szabados erkölcseit, a gabona és szõlõtermesztés sajátos itteni vonásait. Acsaládban hamarosan megszületik az elsõ itteni gyermek, amibõl mindenki azt a bölcsességet szûri le, hogy „Nem lesz visszatérés Naszvadra!” Ám hamarosan megcsapja õket a mezõgazdaság szétrázásának elõszele. Már nemzeti zászlók alatt adják be a kicsépelt búzát. Állami ellenõr keresia zsizsikes gabonát. S az egyik fejezetcím ilyen keserû konkluziót idéz: „A földmûvelésbõl nem lehet megélni.” A fiatalok belekóstolnak a falusi ifjúsági mozgalomba. Mindkét testvér a foldmuvesszövetkezetnél helyezkedik el. Sándor egy ideig ott lesz ügyvezetõ elnök, apját pedig a falu tanácselnöki teendõivel bízzák meg. Ezzel a család már egészen más szociális státusba kerül. A szerzõt katonai akadémiára hívják tanulni, ám ott legnagyobb meglepetésére „politikailag megbízhatatlannak” nyilvánítják, mivel Csehszlovákiából telepítették át. Az induló szakérettségi tanfolyamra jelentkezik, s váratlan, csak az akkori helyzet furcsa logikájából következõ döntés értelmében enélkül is felveszik egyetemre, tanári szakra. Innen kezdve már egészen új történet kezdõdik. Az érettségizett (de legalább egyéves szakérettségi tanfolyamot végzett) társaival szinte éjjel- nappali versenyfutásban, s mégis csupán araszolgatva hozza be végzetesnek tûnõ lemaradását. Ennek, valamint a remélhetõleg közelesen olvasható második résznek a recenzálása már egy másik társadalmi közeg érdeklõdésére számot tartó lapba, a Szegedi Egyetembe való. Befejezésül tegyük hozzá: egy mutató megemelte volna a könyv gyakorlati használhatóságát, talán nem is az itt szereplõ neveké (ezek teljességre törõ felsorolása túlságosan felduzzasztotta volna), hanem a benne foglalt legérdekesebb ismeretek és leírások összegzéseié a megfelelõ lapszámokkal. (Bába Kiadó, Szeged, 2005.) Fenyvesi István

2011/11/11

Szlovákiai magyarok : kapcsoljuk le a villanyt ?

A Szótlan Szemtanú korábban leírta, hogy véleménye szerint a hosszú távú túlélés érdekében a Hídnak nemzetiségi-politikai stratégiáját, az MKP-nak pedig az egész pártstruktúráját kell felülvizsgálnia. Az igazán fontos kérdésnek viszont azt tartja, hogy ilyen környezetben és feltételek mellett miként maradhat fenn és gyarapodhat a helyi magyarság? Mekkora része van ebben a politikának és a politikai pártoknak?

A szlovákiai magyarok előtt választások idején attól függetlenül, éppen hány magyar párt versenyez egymással, ott lebeg a dilemma: érdemes elmenni választani? És ha igen, akkor kire szavazunk? A Szótlan Szemtanú szerint a választásokon való részvétel ugyan fontos, de csak rosszul választhatunk, a legnagyobb problémát pedig az jelenti, hogy húsz éve csak és kizárólag a politikától várjuk a csodát .


Ha a Szótlan Szemtanú számba veszi, az öntudatos magyar választóknak három választási lehetősége lesz márciusban: az orrukat befogva az MKP-ra vagy a Hídra szavaznak, esetleg szlovák pártot választanak, így feladják, hogy etnikai érdekeiket is képviselje valaki a parlamentben, vagy pedig hagyják a választásokat a francba, inkább elmennek helyette kirándulni.

Ami a szlovák alternatívákat illeti, az elmúlt másfél év alatt sokadszor is bebizonyosodott, hogy az ország politikai elitjéből hiányzik az elemi jóindulat és a megértési szándék a magyar kisebbség iránt. Veszélyes, hogy a tudatlansággal vegyített populizmus az új pártokon belül is jelentkezett: példának okáért Igor Matovič szívecskékkel tüntetett a magyarok elszakítása ellen, mégsem volt hajlandó kulcsfontosságú dolgokban enyhíteni például a nyelvtörvényen, Daniel Krajcer (SaS) pedig kulturális miniszterként intett be többször is a kisebbségeknek. Szlovák pártok kilőve.

Marad a két magyar párt, vagy a nekik való beintés. Na de miért is kellene a Hídat vagy az MKP-t választanunk? Általánosságban véve két érvet fogalmaznak meg a pártok: emellett szól a hatékony érdekképviselet meg a magyar képviselők bejuttatása a parlamentbe. Namármost magyar képviselőnek lenni önmagában nem érdem. Sőt, a szlovákiai magyar politikai rendszer képviselőinek évtizedek óta visszatérő mantrája, hogy mindössze azért érdemes rájuk szavazni, mert – magyarok. Ez önmagában semmilyen pozitív tulajdonsággal nem bír (hacsak a szlovákság felé nem jelzi, hogy a politikai képviseletünkről azért nem mondtunk le és létezik legitim igény egy magyar etnikai pártra), annál pofátlanabb kimagyarázása a politikusok inkompetenciájának. Az etnikai hovatartozás önmagában nem számít.

Ugorjunk. Megvalósította a Híd vagy az MKP valamikor is a hatékony érdekképviseletet? Nem. A Szótlan Szemtanú privát véleménye, hogy ebből a szempontból az utóbbi másfél év különösen tragikus. Nem azért, mert nem történt volna relatív előrelépés, hanem a csomagolás miatt – eddig legalább elhitetni nem akarták velünk, hogy a félmegoldások abszolút megoldásokat jelentenek. A korábbi, egységes MKP egyébként egykor ugyanennyire eredménytelennek bizonyult, csak az akkor tíz százalékos pártnak nem kellett szembesülnie a nemzeti színezetű kritikával. A csonka MKP később el sem jutott odáig, hogy a szlovák pártok partnerként kezelhessék. Ahhoz, hogy az MKP vagy a Híd átütő sikert érjen el, jó helyen kell lenniük jó időben: a mérleg nyelveként egy olyan közegben, ahol a másik tábor csak rájuk számíthat. A Híd az utóbbi évben megmutatta, mennyire él ezzel a lehetőséggel, az MKP meg aligha kerül hasonló helyzetbe a következő választások után. Szóval az érdemi érdekképviselet megvalósulására kevés az esély márciusban, magyar képviselőink legfeljebb díszítik a parlamentet, vagy az illedelmes partner szerepét játsszák, aki csak és kizárólag etnikai kérdésekben megszólal néha. Rossz esetben az ellenzéki sorokban csücsülnek, ott meg ugye lehet képviselni az érdekeket (not).

Ha a fentieket a Szótlan Szemtanú összeveti, azt látja, hogy az egyszeri öntudatos magyar választó tökéletes csapdahelyzetben van: ha nem szavaz, a többi pártot erősíti, ha szlovák pártokra szavaz, feladja az etnikai érdekképviseletet, ha a Híd vagy az MKP listájára voksol, akkor pedig gyakran lejáratott, hiteltelen politikusokat erősít meg a pozíciójukban. Egy csomó rossz választás. De akkor meg mi a megoldás? A körítés feljavítása.

A Szótlan Szemtanú meglepő módon optimista. Úgy véli ugyanis, hogy az utóbbi másfél évben körvonalazódott az, ami miatt a politikai pártok önmagukban nem tudtak sikeresek lenni: a külső és belső civil nyomásgyakorlás. Ha végre valahára kialakul és megerősödik a civil szféra, akkor számíthatunk hatékonyabb politikai érdekképviseletre is. A szlovákiai magyar pártok ugyanis eddig légüres térben ténykedtek, nem csoda, hogy ellustultak. Nem voltak igazi, megfogalmazott társadalmi elvárások a munkájukkal szemben, és valljuk be, egy politikus elvárások nélkül nincs teljesítménykényszerben. A visszajelzések hiánya miatt állt elő például az a helyzet, hogy az MKP a nyomást nem érezve másfél éve érdemi program és konkrét ötletek meg ígéretek nélkül vághatott bele az előző kampányba. A társadalmi elvárások hiánya pedig azt a szituációt eredményezte, hogy a Híd sikerként próbálhatja meg eladni azokat a vívmányokat, amiért egy szebb korban elkergetik a politikusokat.

A szlovákiai magyar hagyományok között az aktivizmus nem szerepel. Megszokta a helyi közeg, hogy mások döntenek helyette, a feje fölött, jó esetben bölcs emberek, rossz esetben ostobák. Ahhoz, hogy a felvidéki magyaroknak jobb legyen, nem elég egy (aktív) Bugár, Berényi, Solymos, Somogyi, vagy Csáky, nem elég egy, kettő, de három párt sem. Mindenkinek megvan a maga kis harca: észre kell venni, hogy mi nem tetszik és lépni. Az utóbbi hónapokban egyre többen tettek így – példának okáért a matricázók, a komáromi városszépítők, dunaszerdahelyi klubalapítók, diákszervezetisek. Valakinek az lehet a maga kis harca, hogy magyar iskolába küldje a kisfiát. Esetleg az, hogy magyarul kérjen jegyet a buszon. De nem kell kizárólag a magyar témákkal egyenlősíteni a polgári aktivitást, hiszen mindenkinek más lehet fontos. Épüljön a faluban járda, legyen átlátható a települések gazdálkodása! Ezek mind olyan apró vívmányok, amiket a politikusok önmaguktól nem fognak nekünk kivívni. A politikai pártok ebben lehetnek szövetségesek, de nem mindenható problémamegoldók. Nem állítják meg helyettünk az elszlovákosodást, nem szorgalmaznak olyan témákat, amelyek ügyében nem hallják a választók hangját.

A márciusi idő előtti választások elsősorban arról fognak szólni, hogy kiben látjuk meg a szövetségest ahhoz, hogy figyeljen a visszajelzéseinkre, és nem a megváltók kereséséről – utóbbi hibába esik bele folyamatosan a helyi magyar közösség. A villanyt egyelőre nem kell lekapcsolni.

2011/03/23

Felvidék népszámlálás előtt

Kicsit hosszú ez az írás,de érdemes elolvasni mert a valóságot tükrözi akár tetszik akár nem.

Sokáig – naívan – azt hittem, hogy ha van magyar közösség az elszakított területeken, ami rendben van/lesz, akkor az a felvidéki. A tömbszerű elhelyezkedés, a szórvány aránylag kis mérete, a határhoz való közelség és az ezzel járó kapcsolatok, Budapest, mint gazdasági, kulturális központ vonzása, elég lesz ahhoz, hogy a természetes asszimiláció megálljon. Amióta az elmúlt két évben a körképes kollégák szembesítettek a valósággal, elhatároztam, hogy a Felvidék ügyét a Mandineren újra és újra előhozom. Posztjaim apropóján kerültem kapcsolatba Vhailor kollégával, akinek kiváló bejegyzését a sajnos félelemmel várt népszámlálásról az alábbiakban teszem közzé:

Szlovákiában nem egészen 2 hónap múlva népszámlálást tartanak. Megbízható becslések szerint 450-475 ezer lesz a magyarok száma 2011-ben, ami 2001-hez képest 50-75 ezres csökkenést jelent. A veszteség többnyire az asszimilációnak tudható be. Ez főleg az anyaországiak számára megdöbbentő, viszont aki csak egy picit jobban ismeri a Felvidék viszonyait az nem csodálkozik rajta. Dunaszerdahelyen, amely több mint 80 százalékban magyar város, a szülők majdnem 40%-a inkább szlovák iskolába íratja gyerekét. Ott, ahol a magyarság kisebbségben, vagy szórványban él, ez az arány még rosszabb.

Sokan a felvidéki magyar politikusokat hibáztatják, viszont valljuk be magunknak, ha a magyar nemzetiségű szülők jelentős részének saját gyermeke identitásánál fontosabb, hogy 2-3 sarokkal közelebb járjon iskolába, azt nehezen lehet csak a politika nyakába varrni. És hogy hogyan néz ki a jövő, ha ez így folytatódik, talán mondani sem kell. Aki Dunaszerdahelyt akarja látni 20-30 év múlva, menjen el Galántára, Selyére, nézze meg, hogy mennyi magyar szót fog hallani az utcán, borítékolhatom: nem sokat. Nyílt titok ugyanis, hogy nem is annyira a szlovák elnyomás, hanem a felvidéki magyarok érdektelensége öli meg a magyar tannyelvű iskolákat. Ami most megy végbe a Csallóközben, az már évtizedekkel ezelőtt lezajlott Léva, Érsekújvár vagy Rimaszombat környékén.

Mi az oka ennek? Az, hogy az 1945-47-ben terrorizált felvidéki magyarság gyakorlatilag már több mint 50 éve szellemi és fizikai önpusztítást végez. Köztudott például, hogy azokban a járásokban, ahol a magyar kisebbség jelentős számban él, alacsonyabb a népszaporulat és magasabb a halandóság, mint máshol, amihez még hozzájárulnak további negatív jelenségek is. A második világháború után ugyanis a felvidéki magyarok identitásukban meghasonlottak, a vagyonosabb, tehetősebb rétegek a lakosságcserének estek áldozatul, és a közösségek természetes vezetőik nélkül maradtak. Ez gyakorlatilag megtörte a felvidéki magyarság gerincét, és az itteni szocializmus egy teljesen atomizált társadalomra telepedett rá. Egy rövid sztálinista intermezzó után pedig elkezdődött a magyar etnikai tömbök fellazítása az iparosítás és a szocialista fejlesztés jelszavai alatt – lakótelepek építésével és szlovák nyelvterületről jövő munkások letelepítésével a városokban. Talán nem meglepő, hogy ez a folyamat a rendszerváltás után is folytatódott, amikor az ipari parkokat lehetőleg a (volt) szlovák-magyar nyelvhatár északi peremére, vagy kimondottan szlovák nyelvterületre telepítették.

Ennek a fellazításnak messzemenő hatásai voltak az identitásában amúgy is meggyengült felvidéki magyarságra. Ha csak a saját környezetemet nézem, számtalan olyan embert ismerek, akiknek nagyszülei még alig tudtak szlovákul, de vagy már ők maguk is szlovák iskolába jártak, vagy gyerekeiket szlovák iskolákba íratták. Amikor például egyszer anyaországi vendégem volt, akkor elhívtam őt a szőlőszomszédunkhoz, aki egy pár deci bor után elpanaszolta neki, hogy a fia azért nem tud magyarul, mert a (magyar) nagyszülők csak szlovákul voltak hajlandóak vele beszélni, és neki nem volt ideje megtanítani, de ismerek olyan politikust is, akinek (szlovák) veje tiltotta meg, hogy az unokájához magyarul beszéljen. És garantálom, hogy ezek nem elszigetelt esetek, hanem tömeges jelenség.

Az atomizált felvidéki magyarsággal szemben egy önbizalomtól duzzadó szlovákság áll, amely erejét két tényezőnek köszönheti. Az egyik a szlovákság népesedési nyomása, amit természetes szaporaságának köszönhet. Elég csak, ha figyelembe vesszük, hogy míg Magyarország népessége az utóbbi 30 évben csökkent, addig Szlovákiában csak az ezredforduló után kezdett némiképp stagnálni. Ha pedig ezt a folyamatot 1910-től vizsgáljuk, akkor azt kell mondanunk, hogy a szlovák etnikum 100 év alatt majdnem megduplázta lélekszámát, míg a Kárpát-medencei összmagyarság alig gyarapodott 15-20%-kal.

A másik említett tényező a történelem adta kedvező lehetőségek egész sorozata. A szlovákoknak ugyanis a XX. században mindig sikerült az adott pillanatban a jó oldalon állni. A két világháborút megnyerték, méghozzá úgy, hogy többnyire a vesztesek oldalán harcolták végig. Ennek köszönhetően több vagyonszerzési hullámban is részük volt – 1918-19-ben a magyarok, 1938-ban a csehek, 1941-42-ben a zsidók és 1945-47-ben megint a magyarok és a németek kárára. Az, hogy nekik a kisebbségekkel szemben mindent szabad, hogy a nagyhatalmak ezt mindig elnézik, erősen beleivódott a szlovák köztudatba. Nem egész egy évszázad alatt sikerült megszabadítaniuk szállásterületüket a németektől, zsidóktól, csehektől, és a ruténektől (akiket többnyire asszimiláltak), ezért irritálja őket, hogy még mindig él a szlovák nemzetállam területén egy számottevő magyar kisebbség. Ez a soviniszta alapállás szinte természetesnek számít a szlovák társadalomban. Sok anyaországi, és néhány felvidéki ismerősöm ezzel kapcsolatban gyakran azzal próbál érvelni, hogy vannak a nacionalista meg vannak a normális szlovákok, esetleg, hogy csak a politikusok szítják a feszültségeket. A baj ezzel az érveléssel csak az, hogy amikor ők leülnek a normális szlovák barátaikkal, akkor mint magyarokkal beszélnek velük, és nem mint szlovákokkal. Nem az a fontos, amit nekik mondanak, hanem amit egymás közt beszélnek. Én csak azt tudom nekik javasolni, hogy ha akcentus nélkül beszélik a szlovák nyelvet, akkor próbálják a beszélgetést valamilyen érzékeny témára terelni, anélkül, hogy elárulnák nemzetiségüket. Saját tapasztalat alapján állítom, hogy már nem egy ilyen esetben kibújt a szög a zsákból. Voltam olyan rendezvényen, ahol szlovák ismerőseim egy magyarországi(!) srácot szólítottak fel, hogy itt ne beszéljen magyarul, hogy ez itt nem illik. De történt már olyan eset is velem, hogy amikor egy amúgy normális évfolyamtársat vittem haza Nyitrára, a kocsiban egy szívélyes kötetlen beszélgetés közben azt mondta nekem, hogy neki senkivel sincs baja, se a buzikkal, se a cigányokkal, se a csehekkel, csak a magyarokkal, azokat legszívesebben átdobná a Dunán. Nekik ez természetes, ahogy ezt Vladimír Mináč, a szlovák szocializmus egyik főideológusa, és a Matica Slovenská elnöke már 1965-ben papírra vetette: „Sok évtizeden keresztül elsősorban azzal léteztünk, hogy elrugaszkodtunk a magyaroktól, hogy nem adtuk meg magunkat, hogy rajtuk kívül és ellenükre éltünk: ez a magatartás létünk lakmuszpapírja.”

A szlovákoknak ez a természetes és a történészeik, meg a tanáraik pedig tesznek is róla, hogy ezt a természetes hozzáállást a megfelelően legyártott történelemszemlélettel együtt az ifjúság magáénak tudja. Az így nevelt tömegek pedig mindig kitermelik saját vezetőiket, akik a tömeg eszméit, akaratát öntudatlanul is képviselik. Ezért ne is csodálkozzunk annak, hogy gyakorlatilag az egész szlovák politikai elit azonnal összefog, ha szlovák nemzetállami érdekekről van szó. A szlovák nemzetállam területén élő magyar kisebbség asszimilálása pedig kiemelt nemzetállami érdek.

Bárhogy is nézzük, ebben a harcban vesztésre állunk, és az asszimilációt rövid/középtávon sem a (javasolt) kisebbségi nyelvhasználat bővítése, sem a (még mindig tiltott/szankcionált) kettős állampolgárság nem állítja meg. Mert ezek többnyire csak szimbolikus jelentőségű gesztusok, de még az ilyen apróságok is képesek alapjaiban megrázni az amúgy demokratikus, liberális szlovák kormánykoalíciót. Az idő nekik dolgozik, és ők ezt tudják, a különbség a demokraták és a nemzeti-szocialisták között csak abban van, hogy míg az előbbiek ezt a folyamatot csak nagy megelégedéssel tudomásul veszik, addig az utóbbi tábor mindent megtesz annak érdekében, hogy még rá is segítsen. Félő, hogy hosszú távon a szlovákoknak sikerül megvalósítani nemzeti ideáljukat: „Slovensko slovákom!”. Ne legyen igazam.


Elgondolkodtató írás :)

2011/03/01

Gyöngül nemzeti azonosságtudatunk

A legutóbbi népszámlálás arról tett tanúságot, hogy a szlovákiai magyarok száma fogy, konkrétan tíz év alatt negyvenhétezerrel lettünk kevesebben, aminek a demográfusok szerint döntően az asszimiláció az oka. A szociológiai felmérések igazolják-e ezt a megállapítást? - kérdeztük a szociológust, Mészárosné Lampl Zsuzsannát, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem tanárát.
– A népszámlálási eredményekkel kapcsolatban nem végeztem konkrét felméréseket, a szlovákiai magyarok nemzeti identitását kutatom a múlt század kilencvenes éveinek közepétől, ezért a demográfusok megállapításait konkrétan nem tudom megerősíteni. Az viszont tény, hogy már az első kutatások alapján kimutatható volt, hogy a vizsgált identitástípusok szempontjából a szlovákiai magyarság nem tekinthető egységes csoportnak, fellelhető körükben mind a három típus — tehát az érett identitás, a köztes identitás és a szlovák identitás — és azok keverékei. És az is tény, hogy az elmúlt években megerősödött az a típuscsoport, amely az asszimiláció felé mutat, és annak a csoportnak a rovására, amely az identitás megőrzését fontosnak tartja.

Mi jellemzi az egyes típusokat, illetve mi mutatja azt, hogy az egyén nemzeti azonosságtudata gyöngül, és végül eljut oda, hogy feladja identitását?
– Az identitásnak különböző dimenziói, összetevői vannak, leegyszerűsítve talán úgy lehetne a legfontosabbakat felsorolni, hogy az érzések, a vélemények, a jelenre és jövőre adott válaszok, s az ezekből származó döntések és azok igazolásai adnak választ arra, ki milyen csoportba, típusba sorolható. Az érzések alatt — hogy példákat is mondjak — azt kell érteni, hogy miként viszonyul az egyén anyanyelvéhez, nemzeti kultúrájához, s milyen érzelmek kötik a nemzethez. A vélemények esetében például az a kérdés, miként vélekedik magyarságáról, jónak vagy rossznak tartja-e, hogy magyar, s ha igen, miért. Ezzel szorosan összefügg az egyén jelenre és jövőre vonatkozó döntése és a döntésből fakadó cselekedete, például ha nem tartja szerencsének, hogy magyar, s gyermekét szlovák iskolába íratja. Cselekedetét pedig igazolja, például azzal, hogy majd jobban fog érvényesülni. Amennyiben ezekből dimenziókból vagy összetevőkből értékeljük az egyes identitástípusokat, akkor azt látjuk, hogy az érett identitásnál ezek az összetevők konzisztensek, vagyis a leginkább kötődnek egymáshoz, nincsenek köztük ellentmondások, s a nemzethez kötődő erős érzések, a vélemények, a döntések és cselekedetek, valamint azok indoklása logikusan épülnek egymásra. A köztes identitás esetében ez a logikai vonalvezetés már megszakad: ugyan érzéseiben magyar, használja is anyanyelvét, kötődik a kultúrához és véleményében ezt mind rendjén valónak tartja, de gyermekét már szlovák iskolába íratja, tehát a döntése és a cselekedete már nincs összhangban érzésével és véleményével. A szlovák identitástípusra pedig az a jellemző, hogy az egyén már érzéseiben sem kötődik magyarságához, csak tényként fogja azt fel, s ha beszél is magyarul, nem tartja fontosnak, hogy magyarságát bevallja, döntései és cselekedetei pedig olyan irányultságúak, hogy elvezethetnek a nemzeti identitásváltáshoz, tehát az asszimilációhoz.

A májusi népszámlálás előtt több civil szervezet és szakmai csoport is céljául tűzte, hogy felvilágosító munkával arra próbálja majd ösztönözni a magyarokat és más kisebbségeket is, hogy bátran vállalják identitásukat. Az elmondottak alapján mire kell figyelniük, hogy munkájuk sikeres legyen?
– A legfőbb kérdés, amire nyilván választ is kellene keresni, hogy valaki miért nem vállalja nemzetiségét. A nemzeti identitás vállalása ugyanis egyéni döntés, amelyre nagyon sok tényező hat. És tudni kell azt is, hogy ezek a tényezők nemcsak a nemzeti azonosságtudat kialakulásában, hanem fejlődésében is szerepet játszanak, mert bármennyire furcsán hangzik is, az ember identitástudata változik, nem igaz, hogy az ember húsz-huszonöt éves korára kialakul és stabil marad. Még középkorúak esetében is kimutatható a nemzeti identitásváltás. Igazából tehát azt kell tudni, kire milyen tényezők hatnak, mert csak akkor lehet egyfajta felvilágosító munkát folytatni, amely úgymond sikerrel jár, vagyis az egyén nem vált identitást. Persze, minden egyes emberrel nem lehet beszélni, viszont a felvilágosító munka során, amennyiben nagyobb csoportra kíván bárki is hatni, mindenképpen abból kell kiindulni, amit a legelején már említettem, hogy a szlovákiai magyarság a nemzeti identitás szempontjából nem egy homogén csoport. Legalább azt figyelembe kell venni, hogy vannak tömbben élő magyarok, és vannak szórványterületen élők, mert az jelentősen befolyásolja például, hogy mennyire tartják fontosnak a nemzetiséget, a nemzeti identitás felvállalását.

2011/02/17

Februári gondolatok

A nap folyamán az egyik barátomtól kaptam egy meghívót, 2011 február 27-re /vasárnap / 18 órára Komáromba. Mikor olvastam eszembe jutott, hogy a fiatalok, gyermekeink mennyit tudnak az akkori történésekről a kitelepítésről, a deportálásokról, a Beneš-dekrétumokról arról, hogy minden felvidéki magyar nemzetiségű állampolgárt megfosztottak állampolgári jogától abban az időben.Nem volt magyar iskola, magyar újság, nem volt jog. Egyáltalán akarnak e róla tudni.
Mennyire szükséges beszélni róla? Mit tudnak gyermekeink a naszvadi kitelepítésekről? Mit tudnak a kitelepítettekről? Mit tudnak a fájdalomról mikor az embernek el kell hagyni családját, barátait,rokonait, otthonát?Mikor emberségében megalázva egy marhavagonba utazik? Annyi kérdés merül fel bennem. Tanácstalan vagyok.

2011/01/05

I.korcsolya szezon - 2010

I. korcsolya szezon - 2010
Minden tiszteletem Simonics Ricsié, azért mert olyan ötlettel állt elő ami másnak nem jutott eszébe , és csak kis akarat és szervezőképesség kellett megvalósításához